Son of a gun

-Fenegyerek-

(Sakkozó lókötők)

   Az első nagyjátékfilmes Julius Averyre esett a sor, hogy a valós karakterek ihlette alkotásával megszínesítse az ausztrál moziipart (ugyebár, nehogy már csak a Mad Max körül forogjon minden), mely egy átlagos bűnöző-gengszter történeten kívül egyáltalán nem tesz le semmi újat az asztalra, magyarán bizonyára nem ez az a mű, melyet a kontinens filmgyártási reneszánszának elindítására szántak.

  Ez persze nem zárja ki a tényt, hogy a végeredmény lehet jó. Mert igenis élvezhető alkotásról van szó. Abszolút látszik a rendező tehetsége (aki egyébként eddig még csak kisfilmeket készített) kár, hogy nem adtak neki elég időt, hogy tisztességesen elmesélje a sztoriját. 

   A cselekmény középpontjában egy JR (Brenton Twhaites) nevű fiatal srác áll, aki bűnelkövetés miatt hűvösre kerül. Nem egy kellemes hely, ezt a saját bőrén is megérzi. Ám Brendan Lynch (Ewan McGregor) aki egy hírhedt bűnöző a szárnyai alá veszi, így a maga hat hónap letöltendőjét biztonságosan"kiélvezi". Mind ennek viszont ára van. Szabadulása után JR-nek külső segítséget kell nyújtania Brendan szöktetéséhez, ezután pedig már csak azt veszi észre, hogy egy macska egér játéknak a része, ahol már az is megkérdőjeleződik, hogy ki kivel van. 

    A történetet egyharmadában nyomasztó börtöni jeleneteket kapunk melyek realisztikusságuk miatt lesznek ránk nagy hatással. Kőkeményen lefesti milyen az, ha valaki "megtetszik" a nagyfiúknak, valamint, hogy mennyi stressz, idegi probléma éri az ott "lakókat". Ezután átváltunk a kissé lassabb folyású, mégis izgalmas heist gengszterkedésbe, kegyetlen bűncselekmények sorainak lehetünk tanúi, a végén pedig egy ultimét flashback jelenettel zárjuk a cselekményt. 

   Ami igazán érdekes, hogy a film úgy vázolja ezt az erkölcsileg elítélendő életmódot, hogy az emberben tényleg felmerül a gondolat, hogy mindaz amit lát teljesen helyénvaló, sőt valóban élvezetes dolog-(elvégre melyik ember ne szeretne tengerre néző luxusapartmant, vaskos dollárkötegeket, na meg persze egy szépséges Alicia Vikandert)-és épp ennek a megjelenítésnek köszönhető, hogy annyira átérezhető a hangulat.
   Ám bármennyire lehet jó a tartalom, ha nem kapnak egyes részek megfelelő kidolgozottságot. A kevés játékidő hiányában pedig pont ez a zsúfoltság érzet az, ami nem tudja elkerülni a figyelmünket. Az ebből adódó értelmetlen következmények, a kihagyásos történetvezetés miatt fogjuk csak a fél filmet élvezni. 

   Magyarán aki ausztrál bűnözőket akar látni skót és svéd akcentussal, és már nagyon unja a Keresztapát valamint a Bankcsapda című filmet, annak menten tudom ajánlani ezt a sajnálatos módon félkészre sikerült, ám még így is szórakoztató alkotást.
   Végezetül egy jó tanács:- Ha az olvasók közül valaki sittre kerülne, iratkozzon be valami sakkszakkörre, mert így mire odakerül, épp bőrrel megúszhatja azt, sőt akár még hat darab aranyröggel is gazdagodhat.

(mellesleg magyar szinkronnal semmikép ne nézzük)

IMDB:   6,5

Előzetes link:
https://www.youtube.com/watch?v=l6iFNCOugik

The Boss

-A Főnök-

("Szerencsére" Melissa McCarthy kinézete botrányosabb, mint a film)

  Ben Falcone elhatározta, hogy drágalátos feleségét (Melissa McCarthy-t) ismételten szerepelteti a saját neve alatt futó projektben, mely bizony nem feltétlenül jelent jót. Emlékezzünk csak vissza a Tammy című filmre, melyen szintén ő babéroskodhatott hitvesével. A legtöbben még nem is hallottak róla igaz?-Nos megnyugtatok mindenkit: senki nem maradt le semmiről. Sajna A Főnök is közel áll az e fajta, B kategóriás alkotásokhoz, annyi különbséggel, hogy ez néhol még vicces is. Ez viszont a végeredményt tekintve még nem mentség.

   Michelle Darnell egy tapló, idegesítő, egoista és nem utolsósorban önző nőszemély, és pont ezen tulajdonságok miatt vált sikeressé. Ám egyik napról a másikra elveszti mindenét, sőt sikkasztásért, csalásért a börtöni életbe is belekóstol egy kis ideig. Szabadulása után ráeszmél, hogy tényleg semmije sincs, régebbi munkatársa, és annak lánya viszont segít abban, hogy újra megtalálja a helyét a világban. A tökéletes terv pedig nem más mint, hogy egy nagyszabású céget alapítanak, mely ártatlan cserkészlányok brownie eladásából nyeri majd a bevételt. 

  Ez egy o.s.t.o.b.a. film. Értelmetlen téveszmék sorozataiból áll az egész, és mostanáig nem értem, hogy mi a francért nem lehetett ezt egy tisztességes és élvezhető mozivá kreálni. Már pedig esély, na igen az megvolt. Megadatott egy többnyire ismert nevekkel rendelkező szereplőgárda, akik közül az egyik maga a megtestesült női komikum. Ehhez viszont hozzápárosult egy sablonos és illogikus történet, melyből (mivel vígjátékról van szó) még mindig kilehetett volna hozni valamit, de nem, helyette inkább megpróbáltak beleerőszakolni a filmbe több erőltetett romantikus szálat, valamint egy éppen, hogy csak retina homályosító, érzelmesnek szánt, családi "eszmét", miszerint még annak is lehet családja, aki igazából gyermekotthonban élte le a fiatal éveit. Kell ezt még tovább ecsetelni?-Igen, mert hiba akad még bőven.

 Azt például fel sem tudom fogni, hogy mit akartak elérni a motivációs dumákkal. Nem elég, hogy az egészet egy divatlotyónak mutatkozó átlagon felüli testsúllyal rendelkező, na jó inkább úgy mondom, hogy félkövér kinézetű hölgy papolja (igen direkt lett maga az írásmód is félkövér), amiről szónokolni próbál az nem, hogy irritáló, de egyenesen én éreztem cikinek!

  Ezek után még beugranak, olyan forgatókönyvi hibák, melyek az egyszerű nézők szemét is kiüthetik. Ilyen például, hogy amikor egy kislány nem engedi föl magukhoz Michelle-t arra hivatkozva, hogy egy bűnöző, ráadásul idegenekkel alapból nem szabad beszélnie, érdekes módon fél perccel később már könyörög az anyjának, hadd aludhasson náluk. Emlékezet kiesés?-Szimplán csak félkész írói munka.

   És habár egy két poén igenis nagyot üt (a filmben lévő rivalizációk egyenesen fergetegesek, nem beszélve a tapló főhősnő semmit nem lévő önbecsülése miatt létrejövő "ál-tanításokról", valamint a Trónok harca sztárjának parádés szamuráj rajongásáról) ez még nem elég ahhoz, hogy egy korrekt vígjátékot kapjunk. Bármit is mondok, néhány elszánt ember bizonyára akkor is befog ülni a filmre, mindenesetre én nem kifejezetten ajánlom a megnézését (ezzel persze nem azt mondom, hogy az egész darab értékelhetetlen). Azért remélem, ennél rosszabb már nem lesz, mert amennyiben igen, ami szeretett Melissánk néhány éven belül eljut Adam Sandler szintjére.

  Ami azért megjegyzendő: a nagyi titkos brownie receptje bármire képes, sőt akár egy gazdasági világválságban is felépíthetnénk vele egy gigantikus multi-céget...

IMDB:   5,1

Előzetes link:

https://www.youtube.com/watch?v=qi9APjBS_eU

   

James Bond-Spectre

(Avagy "Good bye Mr. Bond!")

   Kedvenc ügynökünknek megint meg kellett mentenie a világot, vagy ha nem is az egész világot, a társait mindenképp...na jó valljuk be, itt leginkább ő maga vált a célponttá (Mikor nem?), szóval elsősorban a saját bőre volt a tét. 

   A Craig-féle titkos ügynök széria elérkezett a záróepizódig, így a készítők úgy döntöttek ezt egy "mindent beleadunk+300 milliós büdzsével" meg is lehetne ünnepelni. Nem véletlen tehát, ha azt mondom, hogy lényegében minden megadatott ahhoz, hogy egy méltó befejezést kapjon a brit kém története, a kérdés csak az, sikerült-e ezt a szakembereknek véghezvinni. Többnyire igen.

   A történet ott folytatódik, ahol a Skyfall befejeződött. Jamesnek lecserélődnek munkatársai, és habár testileg már a régi, lelkét még mindig sebzik a régmúlt időkben elkövetett hibái, ráadásul egy titokzatos, antagonista, ultra-gonosz ürge is feltűnik, de nem azért, hogy angol szokáshoz méltóan délutáni teára hívja ami szeretett ügynökünket.

   Az biztos, hogy Bondnak van mit rendbe hoznia, és ezt a film jól is kezeli, ugyanis szépen bemutatásra kerülnek a macsó kém törlesztenivalói. Mondhatni ez egy olyan visszamerengő, összefoglaló sztori az egész szériáról, belekotyvasztva mindent, ami a nézőknek bejött a korábbiakban. A történet pedig konkrétan ezeknek a láncszemeknek az összefűzéséből áll össze, és ez (sajna) a végeredményen meg is látszik.

   Kétség sem fér hozzá, hogy az alkotók kivitelezés terén nagyot alkottak, ugyanis a film a maga '60-as, '70-es évekbeli stílusával látványosan megidézi az ekkoriban készült kémfilmek klasszikus elemit, kezdve az okosabbnál okosabb kütyüktől a szuper kocsikon át egészen a már megszokott "Bond-lányok" felvonultatásáig (itt kitérnék arra, hogy rögtön kettőt is kapunk: a gyönyörű Monica Belluci-t és a csinos, francia Léa Seydoux-ot) és nem utolsó sorban egy pofásan álnok gonosszal is bővül a csapat. Az akciójeleneteket már meg sem említem.

   Autó,-helikopter,-repülő kalandok sokasága, nem beszélve a grandiózus robbantgatásokról és fegyverpárbajokról, a vonatos részre pedig egyenesen az extra-vagány szó illik. Ám véleményem szerint itt magát az izgalmat a történet bonyolultságával, a "szónoklatvetélkedésekkel" tudják megteremteni, ami számomra át is jött, nem beszélve arról, hogy egy igazi karakter gonoszt is láthatunk. Főhősünk legnagyobb gyengéjével (azaz a nőkkel) való viszony is többnyire élvezetesen van bemutatva (szóvicc-hahaha), viszont ezekkel nem mindig tudta lekötni a figyelmem. 

   Az elején a szokott, nagyszabású "terepmunkával" kezdünk, melyet követ a lassú történetvezetés és a néhai adrenalinbomba, majd a történet végére ismét csak összeszedi magát a film és újból   felfokozott izgalomba kerülünk. Mindeközben pedig egy rendkívül összetett sztorit kapunk, melyen néha habár látszik az alkotói kreativitás hiánya, az előbbi részek tartalmát beleszőve a monoton részeket is hangulatilag feldobja.

   Összességiben, követve a hagyományokat ismételten egy szórakoztató, intelligens humorú Bond-filmnek lehetünk tanúi, mely bármennyire méltó befejezés, nem ajánlom, hogy az előző részek ismerete nélkül megnézzük, ugyanis így lehetnek részek melyeket nem valószínű, hogy épp ésszel felfogunk.

Mindenesetre most, hogy Daniel Craig végleg leáll a karakterrel, minden vállalkozószellemű férfiú belekezdhet egy MI6 ügynök kiképzésbe, hátha legújabban ő kerül majd a brit szuperkém bőrébe...

IMDB:   6,9

Előzetes link:

https://www.youtube.com/watch?v=LQbBW-xkL3I

What we do in the shadows

-Hétköznapi vámpírok-

(Avagy egy halálosan humoros vámpírfilm az Új-Zélandiaktól)

   Jemaine Clement és társai elővettek egy olyan témát, mely napjainkban már kevésbé kelt érdeklődést az emberek szívében. Ebben nincs is semmi csodálni való, pláne, ha azt nézzük, hogy a megannyi túlhype-olt vámpíros alkotás közül, alig ért el valamelyik némi szakmai,-közönségi sikert (már ha a XXI. századra tekintünk). Éppen ezért nagy dicsőség, hogy a Hétköznapi Vámpírokkal lényegében újból sikerült feléleszteni az emberekben a vérszopók iránti lelkesedést, nem mellesleg az év egyik legnagyobb meglepetéseként is eltitulálhatjuk e mozit. 

   Számomra nagy felüdülés volt látni, hogy az emberek végre az önfeledt humor, a kreativitás alapján értékeltek egy ilyen filmet, nem pedig annak mintájára, hogy szerepel-e benne valamilyen karcsúsított, modellalkatú, narkós vérszívó. Ugyanis, ha utóbbi szempontot vesszük, valóban nem érhet fel egy, a tinilányok által imádott filmszériáig (Alkonyat), ám ha az előbbi álláspontra tekintünk- sokszorosan felülmúlja azt.

     Az alkotás leginkább a vámpírok hétköznapjainak bemutatását célozza meg, mely a mai korral társítva, egy kis bizarr humorral fűszerezve igazi ínyencség. A film igazából nem építkezik semmilyen irodalmi műre, vagy valamely fiktív történetre, ám ez nem jelenti azt, hogy nem jönnek elő az ezekből a legendákból ismert személyek. A sztori a perverz Vladislov, a békésebb-kissé hibbant Viago, és a szexista vadállat Deacon mindennapjairól szól, ezt kissé dokumentarista stílussal elkészítve. 

   Beteg egy film, azt le kell szögeznem, de nagyszerűen kivitelezve. Az abszurditás egyfajta főszerepet játszik a műben, magára a történésekre is csak azt tudom mondani, hogy furcsa. Igazából a karaktereket tekintve azt állapítottam meg, hogy az Új-Zélandiak agyában különös dolgok születnek. Mindegyik szereplő más és más, melyet mi sem magyarázhat jobban mint, hogy alapból más korból származnak. És emiatt válik a film igazán szórakoztatóvá. Az együttélés szabályait veszi alapul, a poénok megteremtésében is ez játszik közre. Mert bizony a vámpíroknál is vannak egyfajta regulák: különböző előírások szólnak arról, mikor-ki mosogat, főz, vagy mossa meg a 8000 éves fővérszívó "elegáns" fogait és még sorolhatnánk. És mindez épp azért válik olyan hétköznapivá, természetessé számunkra, mert a képi megjelenítés sem a megszokott. A filmet jórészt a Stáb (-mármint a történetben szereplő stáb-) kézi kameráinak objektívjein keresztül szemlélhetjük, mely néhol habár zavaró, mégis ennél az alkotásnál úgy vélem, hogy ez teljesen megfelelő lesz valamennyiünknek.

   Magyarul ez a parádés vámpírparódia igazán üdítő, laza és egyféleképpen bugyuta is, de pont ezért lehet szeretni. Nem műfajújító, de nem is akar az lenni, egyszerűen csak megszeretné mutatni, hogy van még ötlet a tarsolyban. Mindenesetre senki se számítson Robert Pattinson szerű figurákra, ám karikatúra jellegű, mondák ihlette személyekre annál inkább. Végzetes lenne kihagyni!

   Azért még hozzátenném: mindenki legyen éber, mert ezeket a 200 évvel ezelőtti kosztümökben járkáló, nagy szemfogakkal rendelkező vámpírokat manapság "nagyon nehéz megkülönböztetni" a kor embereitől...!!!

IMDB:   7,6

Előzetes link:

https://www.youtube.com/watch?v=gsg03yOAT20

Whiplash

(Avagy hangverseny a Sony-tól)

   Az elsőfilmes rendező Damien Chazell tudja a dolgát, ebben biztos vagyok. Egy olyan zenei filmalkotással ajándékozott meg minket, mely a többnézhetős kategóriába tartozik, hiszen mozija a Whiplash nem csak az érzékeinkre, de az érzelmeinkre is nagy hatást gyakorol. Rendkívül komolyan veszi a mondanivalóját, olyannyira, hogy a mozi megnézése után még hosszasan lehet filozofálni arról, hogy pontosan mit is akart közölni ez a kissé tabutémából kreált bitang jó forgatókönyvvel megáldott dráma.

   

   A történet szerint Andrew (Miles Teller) egy tehetséges, sikerre éhes jazz dobos, aki az egyik leghíresebb zeneiskolába jár, nem mellesleg mindenre képes azért, hogy a legnagyobbak között emlegessék. Ám akad valaki, aki még nála is elszántabb, ez pedig nem más mint legújabb tanára (az e szerepért Oscarral kitüntetett J.K.Simons), és kellemes találkozásuk után rögtön kiderül, hogy az ürgének nagyon komolyak az elvárásai, melyet nem kis brutalitással közöl a fiatal lelkű tanoncnak. Nem csak lelkileg, de fizikailag is sebzi őt, melyet  elmondása szerint csak a jobb eredmények eléréséért tesz, de Andrew teljesen másképp látja ezt. Ő azt vallja ez kínzás. A film a kettejük rivalizálását és persze a konfliktusokban teljes történetüket meséli el.

   A legérdekesebb az egészben, hogy a közlésmód, melyet a film diktál cseppet sem a megszokott rend szerint működik, pláne ha az ebben a zsánerben készülendő alkotásokról beszélünk. A legtöbb zenével kapcsolatos mű szívtiprókról, vagy éppen lecsúszott öregemberekről szól, akik egy szerelmi szállal (na meg megannyi sablonos elemmel), egy kis szerencsével a fénybe és a csillogásba kerülhetnek másodpercek alatt. A Whiplahs-nél a végeredmény már csak azért is dicséretes, mert még csak meg sem próbál lealacsonyodni erre a szintre, egy sokkal érdekesebb és izgalmasabb oldalról közelíti meg a témát.

   Mégpedig úgy, hogy a sikerhez vezető utat viszi színre,  rendkívül realisztikusan és zseniálisan kivitelezve. Meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy muzsikáktól teljes filmhez néhol erős idegzet kelljen. Szinte már, olyannyira átérezhetjük a két főszereplő közötti rossz idegállapotokat, hogy nem csak feszengünk, de ahogy a zenével hordozott tempó, úgy a feszültség is egyre nő. Eleinte csak azoknak az abszurditásban teljes jeleneteknek lehetünk a részei, melyekben a seggfej, motivációromboló tanár rendesen megdolgoztatja az elvárásaival a zenészeit, és igazából már ezeken a képsorokon keresztül is megtapasztalhatjuk azt a kemény munkával járó küzdelmet, melyet az igazi zeneművészek is megélnek, kezdve az izzadástól a testi fájdalmakig, és mind ezt azért, hogy teljesítsék a teljesíteni valót.

  És érdekes, mert ez a kegyetlenség, maximalista stílus bármennyire is drasztikus és lélekfacsaró mégis valahol meg tudom érteni azt, aki ilyen módszerekhez folyamodik azért, hogy kihozza az emberekből a legtöbbet. Elvégre ki lehet a hasznosabb tanár?-Aki azt mondja légy jobb mindenkinél, vagy aki arra tanít mindig teljesítsd felül önmagad?-Az aki a hibák elkövetésekor is dicsér, vagy az aki a siker perceiben is a hibákat keresi és ezzel a jobb cél felé hajtja az illetőt?

 Izgalmas és szignifikáns mindaz amit ez a film magában hordoz, kezdve az értékekről szóló prédikációktól egészen a véres kimenetelű hitelesen "megkomponált" zenészek gyakorlásáig, melyek  valóban friss képet alkotnak arról, meddig érdemes elmenni, hol van az a határ, ahol még  mi uraljuk a hangokat és nem fordítva, és természetesen ez a metafora  az élet minden pontján előjön, nem csak a zenében.

  A Whiplash-t abszolút tudom ajánlani mindenkinek, ugyanis rendkívül felkavaró és szórakoztató, nem beszélve arról, hogy kiemelkedő darab, igazából csak arra kell vigyázni, nehogy betörjük a képernyőt az átérzett düh miatt. Ám ami még ennél is fontosabb: mostantól senki se nézzen olyan higgadtan a szelíd John Williams-re és társaira...

IMDB:   8,5

Előzetes link:

https://www.youtube.com/watch?v=7CE8rwxTXrU

The Revenant

-A visszatérő-

(Avagy gesztikulációs tréning a természetbarát Leonardo Dicaprioval)

   

    Még 2015 elején a pletykalapok erősen kritizálták szeretett Leonardo Dicapriónk újonnan megnövesztett szakállkáját (úgy gondolták hogy erősen hajléktalannak néz ki), a kis naivak még csak nem is sejtették, hogy később annak a karakternek a megformálásáért (aki miatt éppen úgy nézett ki ahogy) fogja megkapni a régóta kiérdemelésre váró arany szobrocskát. Ja, és emellett egy újabban eszméletlenül lenyűgöző és szenvedélyes filmet tett le az asztalra, mely mondhatni sem a történetet, sem pedig a forgatást tekintve nem szokványos.

    Filmünk egy bosszúszomjas prémvadász krónikája, mely lényegében az amerikai folklór részévé nőtte ki magát, és épp emiatt szép, hogy egy ilyen hiteles, emblematikus alkotássá sikeredett, de azért tegyük hozzá, hogy egy Alejandro G. Iñárritu-tól (Birdman), egy Emmanuel Lubezki-től (a háromszoros Oscar díjas operatőr), valamint a többi neves színésztől nem is vártunk mást.

     Arról nem is beszélve, hogy ilyen magával ragadó mesteri alkotás nem sok születik mostanság. A hőstörténetté vált western-eposz, mely egy önző, mohó zord és kegyetlen korban játszódik alapból izgalmas és figyelemfelkeltő, de erre még rátesz egy lapáttal a "természetes természet". Számomra nagyon megbecsülendő az, ha a CGI filmkészítés világában egy csapat elszánt és ügyes szakember forgatási helyszínként a nehezebb terepű, de mégis szebb végeredményt segítő vadont választja, mely azért valljuk be ennél a filmnél némi marketinget is vonzott magával. Elvégre ki ne lenne kíváncsi egy olyan impozáns jelenetektől hemzsegő filmre, melyben Dicaprio valóban nyers bölénymájat eszik, a jégdarabkák a szakállán tényleg nem a kosztüm részei, ráadásul az egész stábot még a kihűlés is fenyegette?

   A készítők abszolút megérdemlik a sikert, ugyanis ezen tényezőkön kívül még megannyi elemet sikerült korhűen és varázslatosan beleszőniük a filmbe. Zsigerekre ható egy mozi ez a Visszatérő. Az, hogy együtt lélegezhet a néző a szereplőkkel nem csak felkavaróan izgalmas, de egyszerre sokkoló. Tényleg lenyűgöző az, ahogyan az emberi kegyetlenséget, borzalmat, és a bennünk lakozó szörnyet párhuzamba vonja a természet olykor rideg, mégis csendes és tiszta tájelemeivel, így némi kontrasztot adva az értékekről.

    Rendben most, hogy letudtuk az ódáktól zengő operatőri, rendezői részt, jöhet az a bizonyos nagy port kavart "mackós jelenet". Erről sokáig tudnék beszélni, de szerintem elég annyi, hogy a filmtörténelem egyik legnagyszerűbb momentuma. De komolyan az, hogy Leo D. majdnem úgy hal szörnyet, hogy közben lényegében egy grizzly medve ott marcangolja a nyakától kezdve mindenhol, önmagában egy megragadóan bravúros izgalmi orgia.

   Ezek után úgy vélem bátran mondhatom, hogy-e szenvedéstől és vértől tocsogó brutális és korhű film, a maga bájaival és tehetséges színészeivel egy olyan alkotás, melyet tanítani kéne, nem mellesleg nem kevés példát lehet leszűrni az igaz történetet feldolgozó Hugh Glass akadályokat legyőző történetéből. Egy a fontos: -Hogy leküzdjük a mozi egyetlen hibáját, azt ajánlom a mű megnézése előtt mindenki fizessen be Dicaprióhoz egy indián nyelvi kurzusra...

IMDB:   8,2

Előzetes link:

https://www.youtube.com/watch?v=l-AzRdFDSVU

   

   

Point Break

-Holtpont-

(Avagy a CSI: Helyszínelők és a Discovery Channel adrenalinfüggőknek gyártott műsorainak mixe)

   Lelkesedés, őrület, szenvedély és élet határok nélkül. Leginkább ezek a szavak jutnak eszembe az 1991-ben bemutatott Holtpont film remakejéről. Ötletes hangulatcsinálás, hiteles képek az extrém sportokról, valamint edzett emberek kifogyhatatlan tárháza. Ami mégis elszomorító az az, hogy ezen pozitív jelzők mit sem érnek, ha belegondolunk abba, hogy a fent említettek bármelyik sportcsatornára is egyaránt érthetődődhetnének, bónuszba az ott látott történéseknek-ellentétben ezzel a filmmel-súlya is van. 

   Ez egy tipikusan, olyan mozi, amelyben a kaszkadőrmunka sokkal megbecsülendőbb a színészi játéknál, pláne ha azt vesszük alapul, hogy itt lényegében csak ők nyújtanak szórakoztatást. Sőt ha, efféle perspektívából tekintünk az egész film tartalmára, egy egész kiemelkedő munkának titulálnánk el ezt az alkotást, a probléma még mindig csak az, hogy nem sport közvetítésre szerettem volna jegyet váltani, hanem egy adrenalinbombával megfűszerezett látványorgiára.

   Hogy ebből mit sikerült összehozni?- Egy motivációktól hiányos, két órás súlytalanságot. Bármilyen gyönyörűek is a helyszínek, akármennyire is kidolgozottak az akciójelenetek, számomra hiányzott a fogaskerék, amely úgy igazán összetartaná ezt a filmet. És habár maradéktalanul értékelhető és élvezhető az őrült és extrém kalandokon keresztül bemutatandó elszántság, kitartás és összetartás, sajna a mozi gyakran elrontja a momentumokat a maga magyarázkodásaival, túlságosan sokat szabadkozik a karaktereket illetően, akik így eléggé sablonossá, egysíkúvá válnak. Arról nem is beszélve, hogy ha legalább annyi jó jelenet került volna ki, mint ahány szereplőn tetoválás volt, sokkal kevesebb "holt pontja" lett volna a filmnek. 

   Nos összegezve, akiknek a szülei nem engedik, hogy energiaitalokat fogyasszon és ezáltal egy kis adrenalinra vágyik, azoknak  mentem merem ajánlani a Holtpontot, mert azért mégis csak sikerült némi maradandót teremteni, de ha lehetséges inkább az 1991-es változatot nézzük meg. A mozijegyre való pénzt meg inkább tegyük bele a malacperselybe, és gyűjtsünk valami hasonló kaliberű élvezetet szolgáló utazásra...

IMDB:   5,4

Előzetes link:

https://www.youtube.com/watch?v=I7AWwZ59lJ0