Kötéltánc
(Avagy a film, amely annyira kimagasló, mint a kötél melyen Joseph Gordon Levitt "táncol")
Már egy ideje nem írtam kritikát filmről, melynek az az oka, hogy nem nagyon jutottam el moziba. De ahogy a mondás tartja: Ami késik nem múlik.
Édesanyámmal ültem be moziba és be kell valljam, ellenben vele, én sokkal több reményt fűztem a filmhez. Átfutottam a főszereplők neveit, majd az eredetsztori megismerése után, rögtön tudtam, hogy ez egy nem egy hétköznapi film lesz. Szerencsére igazam lett.
Leginkább az fogott meg benne, hogy egy igaz történet inspirálta az elkészítését és ez, azért tett bennem egyfajta garanciát magára az értékelésére, mert ha csak visszagondolunk az elmúlt évek nagy sikerű, szintén "It's based on a true story"- felirattal ellátott filmekre (pl.: Gettómillimos, Életrevalók, 127 óra) azonnal beugrik, hogy ezek hordoznak egyfajta hiteles filmvarázst, melyek nem Hollywood miatt csillognak, hanem tényleg azt a tudatalatti bizonyosságot, hogy tényleg milyen érdekesek vagyunk mi emberek.
A történet a tehetséges Philippe Petit francia artista, "kötéltánci életművét" mutatja be. 1974-ben járunk és főhősünk egy eltökélt, ám annál veszélyesebb álmát szeretné valóra váltani és mutatványaival megmaradni az emberek tudatában. A lehetetlen küldetés nem más, mint átsétálni az akkoriban felépült World Trade Center ikertornyai között, mely valljuk be 400 méter magasságban nem túl biztonságos körülmény hozzátéve, hogy még illegális is. Ám újonnan szerzett barátai és a volt cirkuszi artisták artistája, Rudi bácsi segítségével, na meg tegyük hozzá egy kis adrenalin túltöltöttséggel semmi sem lehetetlen. De azért jobb semmit sem a véletlenre bízni.
Be kell valljam az első 10-15 perc nem nagyon nyűgözött le. Kicsit klisés, túlnyúzott jelenetekkel nyitott, melyekkel tényleg semmi baj nem volt, de olyan érzés ült le bennem, hogy én nem ezért jöttem és ettől el is bizonytalanodtam a filmhez fűzött reményeim kapcsán. De ahogy egyre jobban kezdtünk rátérni a lényegre, na az kiütött minden hitetlenkedésre utaló érzést.
Egyszerűen egy érzelmi bomba lett elültetve a filmbe, úgy éreztem, ugyanis minden egyes pillanatban ott éreztem magam a vásznon. Semmihez sem fogható az a féle azonosulás a karakterekkel, amit megfigyeltem magamon. Ha gyötrődtek gyötrődtem, ha nevettek nevettem, ám még a feszültség átérzése na az kérem szépen hátborzongató. A végére már nem is számoltam hányszor voltam libabőrös a film közben.
Nagyon nagy előnynek statuálom, hogy rendkívül érzékletesen használták az izgulás fogalmat.
Többször is kirázott a hideg csak amiatt, mert csend ült le a mozivászonra és ekkor a teremben is néma csönd lett, konkrétan hallottam az előttem ülő szuszogását.
Ám mégis a legizgalmasabb résznek tulajdonítom a "kötéltáncra" való felkészülést, valamint magát az artista mutatványt. A vásznon látott siker élménye, belőlem is pozitív érzelmeket váltott ki. És ezért különleges szerintem leginkább ez a film, az ilyen apró vízcseppek miatt, amik egy óceánt alkotnak.
Hagyjuk meg látványorgia elvonási tünetekben sem szenvedhettünk, ugyanis a minden bizonnyal természetes és nem megszerkesztett képi világ elérte a célját: a tériszony keltést. Fokozott szívdobogásra számítsunk hát!!!
A zene pedig művészi, odaillő, roppant érzelem kiváltó muzsikává sikeredett.
A színészeket külön-külön ki sem emelném, mindegyikőjük élvezhető, nem túlzó, hiteles színészi játékot biztosít, ebben az pulzusemelő moziban.
Végső sorban tisztelegve állítja fel az a két épületet, melynek neve hallatán nem mindenkinek Philippe jut az eszébe, hanem a 2001-es katasztrófa. De szerencsére egy csodás arc+ történet jut majd ezek után az eszünkbe.
Mindenesetre ha moziban néznétek, hiba lenne nem 3D-ben látni, ugyanis, mint írtam mégiscsak úgy az igazi, de tériszonyosoknak lehet még a 2D is sok lesz. De ne aggódjunk, ha 110 emelet magasból nem is, innen a földről is kényelmesen átélhetjük ,ezt az őrült, ám mégis varázslatos történetet.
