2016. március 26., szombat

Óz, a hatalmas
(Avagy tökéletes film mazoistáknak-a szenvedéssel járó fájdalom ugyanis garantált)



   Ez a mozi botrányosan harmatgyenge és nem csak azért, mert két kezemen meg tudom számolni az értékelhető jeleneteket, hanem mert konkrétan kiverte belőlem a fantasykért való lelkesülésemet, a film tökéletesen alulmúlta önmagát.
   Pedig lehetett volna mit kihozni ebből, ha már arról az Óz, a csodák csodája című filmnek az előzményrészéről van szó, amely a felnőtteket és a gyermekeket is egyaránt szórakoztatja mai napig. Kár, hogy a mostani alkotás az utóbb említettnek mondhatni az abszolút értéke.

   A probléma ott kezdődik, hogy a készítők arcátlanul megszegik azt a "szabályt", miszerint a nézőt nem ringatjuk álomba a film nézése közben. Ha már a cselekményszál se nem izgalmas, se nem élvezhető, még mindig ott lennének, azok a mellékelemek, amik feljebb húzhatnák a film értékeit. Az mondjuk, hogy a mozi látványa  pazar címszó helyett egy időpazarló CGI paródiának felel meg, alapból kiábrándító, az meg pláne elég durva, ha egy Disney filmnél azt merem mondani, hogy a hátsó kert megfelelőbb látványélményt biztosít.

   De jó, megpróbálom szeretni a filmet a karakterekből kiindulva, mely szempontnál több a szerethető, mint a siralmas, mégis annak ellenére, hogy James Franco Ózából emlékezetessé vált egy-két momentum, helyette  Mila Kunis ormótlanul ergya alakítása égett be az agyamba. De most komolyan, nem tudom elképzelni, hogy ez a nőszemély egy havi vérzést akart színlelni, vagy tényleg ennyire silányul játszik, az ANIMÁLT majom jobb volt, mint ő, sőt megkockáztatom, hogy a gyerekek sem a Scooby-Doo jellegű ijesztgetésektől fognak parázni, hanem attól, hogy mikor hajol majd az ágyuk felé, ez vörösbe bugyulált megtestesült értékelhetetlenség.
  

  És ha már gyerekek, szegény teremtmények azt hihetik a film első húsz percének láttán, hogy egy Hitchcock közönségtalálkozón vannak, mely annak ellenére, hogy akaratosan az arcunkba nyomja a fekete fehér felvételeket, mégis tartalmaz némi készítői igényességet, ugyanis mikor Óz átmegy a másik világba, hirtelen átváltunk színesbe, ezzel hangulati és értéki különbségeket teremtve, mely így utólag egészen érdekes metafora.







   Bárhogy is legyen, senki se merje megnézni ezt az alkotást, ugyanis nem fog mást kapni, mint egy erőltetett és gyerekes filmet, melyben Mila Kunisnak felszínre törnek tinédzser évei, Rachel Weisz Palpatine császárt játszik, James Franco meg próbálja Gandalfot utánozni, ha mégis, ne csodálkozzunk, ha a film végére már az ereink felé kacsintgatunk...

IMDB:   6,4

2016. március 19., szombat

Crimson Peak
-Bíborhegy-
(Avagy a fehér szűz Mia Wasikowska, a vörösvérsejt kitermelő Tom Hiddleston és a hollóházi köcsög-Jessica Chastain története)


   Guillermo del Toro összeszedett pár igen jóravaló, tehetséges színészt, hogy a kosztüm parádéjának részesei lehessenek, ráadásul úgy, hogy egy gótikus stílussal megáldott történetbe helyezte el őket, melyben szereplőink, kipróbálhattak egyet, s mást, amit eddigi munkásságuk alatt még nem (igen, Tom Hiddleston szeretkezett, Jessica Chastain gonosz volt, Mia Wasikowka meg végre nem csak nyulakkal, meg vörös hajú Johnny Deppekkel barátkozott). 
  Ezen tényezőkön kívül, a horror szeretők is kacsintgattak a film felé, elvégre ha már a piros, akarom mondani a vörös, na jó legyen: a bíbor szín megjelenik a vásznon, az minden bizonnyal jó sok sikolyt és izgalmat vonz maga után. Nos, ha filmünk esetében ennek csak fele igaz lenne, annak én örülnék a legjobban, ám kedvét kell szegnem mindenkinek. Ez a film nem több egy vidámparki kísértetháznál, melyben álarcosbált rendeztek... Még szerencse, hogy a vidámparkokat sokan szeretik.


   Számomra keserűség volt, hogy a film nem igazán merítkezett a horror műfaj végeláthatatlan tárházának lehetőségeiből, de azért meg kell hagyni, sikerült pár igen jól megkomponált borzongós momentum is, ám a látottak alapján mégsem ez volt releváns. 
   Habár a mozi rögvest egy kísérteties jelenettel kezdődik, egyáltalán nem szellem partykra építkezik a mű, sőt mondhatni, egy ideig a néző nem is tudja, hogy egy teadélutánon, vagy egy dermesztő sztori elmesélésében van része, melynek legfőbb oka, hogy igazából ez a gótika, mint stílus, amolyan kettős érzést vált ki az emberből, és a készítőktől függ, hogy ezt az adott helyzetekben jól használják-e ki vagy nem. Nos a film első fél órájában el sem hittem, hogy azt nézem, amire vágytam. Sallangos bevezető, romantikus filozófia, valamint jellegtelen figurák tárháza, melyet néha kiegészít egy-két egészen rejtélyesen sejtető momentum, de ez így önmagában nem valami nagy élmény.
    Ám a film kétharmadánál tudat alatt átváltunk egy, olyan sötét, kabalisztikus, de legfőképpen nyomasztó részhez, mely igencsak felkavarhatja az ember belső békéjét.


   Ezekért az aggályos, kételkedő érzésekért pedig nem más felel, mint a díszlet. Guillermo del Toro egyik  jó  tulajdonsága, hogy hisz abban, hogy amit teremt, ahhoz elengedhetetlen a részletesség, valamint a kidolgozottság. Nos meglátszott, hogy a rendező üdvösségeként kezelte a filmjét, melyet mi sem bizonyíthatna jobban, hogy ezt a fajta aprólékosságot szinte már túl hűen alkalmazza, melynek eredménye, hogy az ember a film végén már a falra mászik attól, ha meglát egy, ilyen giccses, flancos díszletet (gondoljunk csak bele: az egész díszlet csak ilyenekből áll!), ugyanis ezek a eszközök, tárgyak mai szemmel nézve eléggé zavarba ejtőek, a kosztümökről már nem is beszélve, magyarul ha a cselekmény nem is hoz fel éppen semmi érdekfeszítőt, Mia Wasikowska göncei mindig lekötik a figyelmünket, de nem a lehengerlő formaisága miatt.

   Összegezve, ha horrorra vágyunk, nézzünk inkább híradót, ám aki a nyomasztó érzések vágyának rabja, na meg persze kíváncsi egy kis gótikázásra, annak menten merem ajánlani ezt a titokzatos, szerelmi háromszögbe bugyulált, perverz filmet. Tanulság: soha ne házasodjunk, ha észrevesszük, hogy a leendő férj vagy feleség testvére gyakran hord vérvörös ruhát, soha nem mosolyog, egy lyukas fedelű, sötét házban él, egyszer nem játszott még pozitívabb hangvételű muzsikát zongorán, ráadásul nő...

IMDB:   6,6

2016. március 15., kedd

Aljas nyolcas
(Avagy a fekete és a hét fehérke)




    Korunk egyik legzseniálisabb és legkreatívabb rendezője, úgy döntött nyolcadik filmje alkalmából ki kell csapni a hámból, és ismét egy olyan zsánerű mozit kell készíteni, amely leginkább a saját, na meg persze a nézői szívéhez áll közel, így keletkezett  ez az aljasul jól esztergált western film is.

   És ha már nyolcadik film, akkor miért ne szerepelhetne benne nyolc feslett erkölcsű, rejtélyes idegen, akik három (nem értem miért nem lett ez is nyolc) órán keresztül őrlelik idegeinket  mocskos viselkedésükkel, kinézetükkel, de nem utolsó sorban a maliciózus humorukkal.
   Ennek kivitelezésében pedig természetesen felismerhetjük a szeretett Tarantino védjegyeket, melyek szokásához mérten ismét csak meghatározzák a film alaphangulatát. 
   Zeneszerző társa, Ennio Morricone (aki abszolút megérdemelte az Oscarját) zenéje az első pillanattól sugározza a kétkedést, a rejtélyességet, ugyanis lehengerlő soundtrackjével, olyan dermesztő atmoszférikát teremt, mellyel nem csak a tájelemeket, de a karakter jellemeket is, olyannyira mesterien jeleníti meg, hogy a muzsikát hallgatva még a vak is tudná mi jelenik meg a vásznon.


   És ha már Tarantino, akkor Samuel L. Jacksonnak is fel kell tűnnie-ha meg Samuel L. Jackson, akkor a négerviccek sem maradhatnak ki, melyeket azok a mutatós kosztümökbe bugyulált színészek manifesztálnak, akik csekély számú, körülbelül két helyszínen mutatkoznak szemeink előtt, ezáltal egy igencsak színpadias képet alkotva számunkra.
   Aki negatívumokat akarna felhozni, az csak is a játékidőre panaszkodhatna, mely a rajongóknak meg sem kottyanna, ám egy egyszerűbb néző már minden bizonnyal túlzásnak tartaná. Elvégre már a feljebb említett tényezők miatt is rizikós volt, ilyen hosszúra nyújtani a tésztát, mindenesetre Tarantino garanciaként említendő tudása segített minden jeleneten, melyek tele lehettek volna monoton momentumokkal.


   A film páratlan hidegvérrel használja a feszültség fokozását, mindig akkor ugrik nagyot a sztori izgalmilag, amikor az ember azt érzi Kurt Russel ízléses bajsza már kissé kevés a figyelmünk lekötéséhez, valamint az érdekes jellemű, küllemű karakterek, na meg a köztük lévő mesterien összetett, szövevényes kapcsolat még többet dob a nézők szórakoztatásán.

   Összegezve aki már egy jó kis westernre vágyott, vagy csak át szeretett volna élni egy kosztümös, pulzusnövelő, klausztrofóbiát előidéző filmet, annak bátran merem ajánlani Tarantino legújabb moziját, mely nem mestermű, de kiemelkedő alkotás. És, hogy mi a tanulság? Ne induljunk el hóviharban, Abraham Lincolntól kapott levéllel a zsebünkben egy tízezer dollárt érő fogollyal...

IMDB:   8,0

   

2016. március 14., hétfő

Megjött apuci
(Avagy "apasági teszt" Ferrell-Wahlberg módra)



   A Pancser police című film után újra vásznon láthatjuk, legújabban kialakult szórakoztató párosunkat, hogy ismételten csak megmutassák, köztük tényleg működik a kémia, mindezt habár egy, olyan moziban, ahol a főszereplők között egyáltalán nincs meg ez az összetartó erő.

   A Megjött apuci tetőtől talpig egy hígvelejű, flúgos mozi, mely a mindennapi, zűrösebb hátterű családokat olyannyira kifigurázza, hogy azt Sacha Baron Cohen sem csinálhatta volna jobban. Mivel a téma valamennyi családnál előjön minden bizonnyal az érintetteket be is vonzza majd a képernyő elé, hogy lássák a színész duó, miképp ökörködik a tematikával. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak ők fogják ezt élvezni, lényegében mindenki, akinek hiányzott egy kissé szarkasztikus humorú film.
   Na de milyen kérdéssel is dobálódznak a szereplők a film során?-Nem mással, mint hogy felülkerekedhet-e az újdonsült mostohaapa, az "antik" családfőn, avagy pont fordítva.

    Az előbb említettekben rejlik a mozi ereje és gyengesége. Rendkívül ésszerűen és komikusan állítja szembe az apák kontrasztjait, a link szerű, kemény szinte már szánalmas Dusty-ét (Wahlberg) és az igazán házias, békeszerető Brad-ét (Ferrell).


   A köztük lévő rivalizálást pedig önfeledten vicces, ütős poénokkal megspékelt, olykor szópárbajokká kialakult élethelyzeteken keresztül mutatja be a film, amely nem várja el, hogy választ adjunk arra, mi kik mellé tennénk le a voksunkat szimpatizálást illetően, ugyanis mivel család-barát moziról van szó, nem igazán mer elmenni, olyan irányba, hogy igazi "gonoszt-hőst" állítson a középpontba, ehelyett sokkal inkább próbálja a személyiségeket egy szintre helyezni, ezáltal elérve azt a hatást, hogy igazából ne  szurkolhassunk egyik félnek sem, hiszen már előre azt sugallják a jelenetek, hogy a megoldás szokott módon, ismét csak a legegyszerűbb és leghatásosabb lesz, így mikor a néző kijön a moziból azt hiheti, hogy amit a vásznon lát, az úgy van a való világban is.



    Természetesen mivel komédiáról van szó, itt sem kell (és nem is lehet) komolyan venni a történteket, ám azért fontos megemlíteni, hogy azon kívül, hogy hangsúlyossá teszi a fontosságát annak milyen közegben élünk, kik nevelnek minket, semmi realisztikusságot nem hordoz magában a film, sőt, a legtöbb ma kialakult patchwork-család apái-pót apái látni sem bírják egymást, nem, hogy több napon keresztül egy fedél alatt éljenek, tehát nem várhatjuk el, hogy a vásznon látott bratyiskodó, jó fej apukák jelleme alapból ilyen legyen a valóságban. (Mark Wahlbergből és Will Ferrellből meg alapból csak egy van a világon:-) 

   Összegezve a színész páros alakítása megint nagyot dob, rendkívül üde és mulattatóvá sikeredett a film, de azért ne várjunk semmi korszakújító vígjátékra, mindenesetre remélem, hogy még látni fogom őket együtt a vásznon. Utolsó tanácsnak pedig csak annyit: soha ne menjünk el kosármeccsre Will Ferrellel...


IMDB:   6,3

2016. március 5., szombat




Zootropolis
(Avagy egy társadalomkritikától-na meg persze emlősöktől-hemzsegő, állatian szórakoztató város)



   Amióta a Disney és a Pixar stúdió egybeolvadt, rendkívül maradandó alkotások kerültek le az asztalra, melyek szerencsére nem a leginkább megszokott hercegnő filmek, hanem az igen csak nagy kreativitást igénylő mozik. Ennek élvonalára került a Zootropolis, mely látványával, ötletgazdaságával nem csak a többi animációs film közül, de a megdöbbentő háttértartalmával, a mozgóképek sokaságából is kitűnik.

  Eleinte egy teljesen szokványos mozinak tűnhet, feltételezhetően többen is gondolhatják, hogy ez egy, a sokadszorra, már minden bőrt lehúzó, sablonos, filmek közül, és ez az előítélet az első percekben igaznak bizonyulhat. Ugyanis szinte már túlzóan untató gyerekességgel kezdődik a történet, minden vidám, minden pöpec, egy amolyan problémák nélküli világba kerülünk (újra), amelyet ha nem kísérne végig a humor, egy eléggé egysíkú, lapos filmnek lennénk részesei. Viszont, ahogy egyre inkább belekerülünk a történet sodrásába, habár a pozitív hangvétel marad a régi, valamint a cselekményszál kibontakozásával egyre inkább viccesebb jeleneteket kapunk, egy idő után át vállt a film egy igencsak szokatlan komolyságba. Egy olyan párhuzamot vonultat fel, melynél a vásznon látottak teljesen más tartalommal bírnak, mint amilyennek azok valójában tűnnek, ezzel megfogalmazva egy, a már az Agymanók című filmben is megfigyelhető társadalom kritikát, melyet leginkább az idősödő korosztály tud majd értelmezni.
    

  Kifogásolhatatlanul festi le az állat és ember közötti hasonlóságokat úgy, hogy keveri a jellemet a tulajdonsággal, felhasználva ehhez minden, olyan sajátosságot, melyek közül kiemelkedő az érzelmek bemutatása. 
   Az állatokhoz hasonlóan az ember is próbál felülkerekedni társain, még hozza úgy, hogy eltiporja a másikat, annyi különbséggel, hogy mi tudatosan tesszük. Élhetnénk békében, de valamiért az eltérő, különböző embereket nem vagyunk képesek elfogadni, ezáltal valamilyen módon kitaszítjuk őket a mindennapi atmoszférikáinkból, ezzel is növelve ezekben a személyekben a megfelelési vágyat, mely azért valljuk be, túlzott mértékben nem túl egészséges. Lényegében ezzel a mindennapi ténnyel találjuk szemben magunkat, melyet a Disney-nek ismételten csak sikerült szerethető, izgalmas, szórakoztató karakterekkel megspékelnie, mely e mellé az eredeti sztori mellé már csak hab a tortán.



   De mégis a film legfőbb aspektusainak számítanak, azok az ötletgazdag karakterlefestések, melyekben tanúi lehetünk, hogy mutatnának az állatok, a mi "bőrünkben" és az ebben rejlő szellemesség miatt válik igazán maradandóvá a mozi. Elvégre ki ne akarna látni, fagylaltárus elefántot, "oroszlánszívű" polgármestert, edző hörcsögöket, maffiózó cickányokat, öltönyös rókákat, lajhár ügyintézőket, jegesmedve testőröket és még sorolhatnám a megannyi, ilyen jellegű Zootrpolisi lakost?


  
   Ez a film minden bizonnyal nem csak kicsiket, de a  nagyobbakat is le fogja dönteni a lábairól, ugyanis minden megvan benne, aminek egy blockbusterben lennie kell: lehengerlő látvány, elsőrangú forgatókönyv, valamint a leghumorosabb figurák kifogyhatatlan kincsestára, melynek eredménye egy fölöttébb üdítő szórakozás...az egyetlen, de el nem felejtendő tanácsom viszont a következő:-Semmiképpen ne álljunk be egy lajhárhoz jegyet venni a mozipénztárnál...

IMDB:   8,3