Whiplash
(Avagy hangverseny a Sony-tól)
Az elsőfilmes rendező Damien Chazell tudja a dolgát, ebben biztos vagyok. Egy olyan zenei filmalkotással ajándékozott meg minket, mely a többnézhetős kategóriába tartozik, hiszen mozija a Whiplash nem csak az érzékeinkre, de az érzelmeinkre is nagy hatást gyakorol. Rendkívül komolyan veszi a mondanivalóját, olyannyira, hogy a mozi megnézése után még hosszasan lehet filozofálni arról, hogy pontosan mit is akart közölni ez a kissé tabutémából kreált bitang jó forgatókönyvvel megáldott dráma.
A történet szerint Andrew (Miles Teller) egy tehetséges, sikerre éhes jazz dobos, aki az egyik leghíresebb zeneiskolába jár, nem mellesleg mindenre képes azért, hogy a legnagyobbak között emlegessék. Ám akad valaki, aki még nála is elszántabb, ez pedig nem más mint legújabb tanára (az e szerepért Oscarral kitüntetett J.K.Simons), és kellemes találkozásuk után rögtön kiderül, hogy az ürgének nagyon komolyak az elvárásai, melyet nem kis brutalitással közöl a fiatal lelkű tanoncnak. Nem csak lelkileg, de fizikailag is sebzi őt, melyet elmondása szerint csak a jobb eredmények eléréséért tesz, de Andrew teljesen másképp látja ezt. Ő azt vallja ez kínzás. A film a kettejük rivalizálását és persze a konfliktusokban teljes történetüket meséli el.
A legérdekesebb az egészben, hogy a közlésmód, melyet a film diktál cseppet sem a megszokott rend szerint működik, pláne ha az ebben a zsánerben készülendő alkotásokról beszélünk. A legtöbb zenével kapcsolatos mű szívtiprókról, vagy éppen lecsúszott öregemberekről szól, akik egy szerelmi szállal (na meg megannyi sablonos elemmel), egy kis szerencsével a fénybe és a csillogásba kerülhetnek másodpercek alatt. A Whiplahs-nél a végeredmény már csak azért is dicséretes, mert még csak meg sem próbál lealacsonyodni erre a szintre, egy sokkal érdekesebb és izgalmasabb oldalról közelíti meg a témát.
Mégpedig úgy, hogy a sikerhez vezető utat viszi színre, rendkívül realisztikusan és zseniálisan kivitelezve. Meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy muzsikáktól teljes filmhez néhol erős idegzet kelljen. Szinte már, olyannyira átérezhetjük a két főszereplő közötti rossz idegállapotokat, hogy nem csak feszengünk, de ahogy a zenével hordozott tempó, úgy a feszültség is egyre nő. Eleinte csak azoknak az abszurditásban teljes jeleneteknek lehetünk a részei, melyekben a seggfej, motivációromboló tanár rendesen megdolgoztatja az elvárásaival a zenészeit, és igazából már ezeken a képsorokon keresztül is megtapasztalhatjuk azt a kemény munkával járó küzdelmet, melyet az igazi zeneművészek is megélnek, kezdve az izzadástól a testi fájdalmakig, és mind ezt azért, hogy teljesítsék a teljesíteni valót.
És érdekes, mert ez a kegyetlenség, maximalista stílus bármennyire is drasztikus és lélekfacsaró mégis valahol meg tudom érteni azt, aki ilyen módszerekhez folyamodik azért, hogy kihozza az emberekből a legtöbbet. Elvégre ki lehet a hasznosabb tanár?-Aki azt mondja légy jobb mindenkinél, vagy aki arra tanít mindig teljesítsd felül önmagad?-Az aki a hibák elkövetésekor is dicsér, vagy az aki a siker perceiben is a hibákat keresi és ezzel a jobb cél felé hajtja az illetőt?
Izgalmas és szignifikáns mindaz amit ez a film magában hordoz, kezdve az értékekről szóló prédikációktól egészen a véres kimenetelű hitelesen "megkomponált" zenészek gyakorlásáig, melyek valóban friss képet alkotnak arról, meddig érdemes elmenni, hol van az a határ, ahol még mi uraljuk a hangokat és nem fordítva, és természetesen ez a metafora az élet minden pontján előjön, nem csak a zenében.
A Whiplash-t abszolút tudom ajánlani mindenkinek, ugyanis rendkívül felkavaró és szórakoztató, nem beszélve arról, hogy kiemelkedő darab, igazából csak arra kell vigyázni, nehogy betörjük a képernyőt az átérzett düh miatt. Ám ami még ennél is fontosabb: mostantól senki se nézzen olyan higgadtan a szelíd John Williams-re és társaira...
IMDB: 8,5
Előzetes link:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése