Kötéltánc

(Avagy a film, amely annyira kimagasló, mint a kötél melyen Joseph Gordon Levitt "táncol")

 Már egy ideje nem írtam kritikát filmről, melynek az az oka, hogy nem nagyon jutottam el moziba. De ahogy a mondás tartja: Ami késik nem múlik.

   Édesanyámmal ültem be moziba és be kell valljam, ellenben vele, én sokkal több reményt fűztem a filmhez. Átfutottam a főszereplők neveit, majd az eredetsztori megismerése után, rögtön tudtam, hogy ez egy nem egy hétköznapi film lesz. Szerencsére igazam lett.

   Leginkább az fogott meg benne, hogy egy igaz történet inspirálta az elkészítését és ez, azért tett bennem egyfajta garanciát magára az értékelésére, mert ha csak visszagondolunk az elmúlt évek nagy sikerű, szintén "It's based on a true story"- felirattal ellátott filmekre (pl.:  Gettómillimos, Életrevalók, 127 óra) azonnal beugrik, hogy ezek hordoznak egyfajta hiteles filmvarázst, melyek nem Hollywood miatt csillognak, hanem tényleg azt a tudatalatti bizonyosságot, hogy tényleg milyen érdekesek vagyunk mi emberek.

   A történet a tehetséges Philippe Petit francia artista, "kötéltánci életművét" mutatja be. 1974-ben járunk és főhősünk egy eltökélt, ám annál veszélyesebb álmát szeretné valóra váltani és mutatványaival megmaradni az emberek tudatában. A lehetetlen küldetés nem más, mint átsétálni az akkoriban felépült World Trade Center ikertornyai között, mely valljuk be 400 méter magasságban nem túl biztonságos körülmény hozzátéve, hogy még illegális is. Ám újonnan szerzett barátai és a volt cirkuszi artisták artistája, Rudi bácsi segítségével, na meg tegyük hozzá egy kis adrenalin túltöltöttséggel semmi sem lehetetlen. De azért jobb semmit sem a véletlenre bízni.

   Be kell valljam az első 10-15 perc nem nagyon nyűgözött le. Kicsit klisés, túlnyúzott jelenetekkel nyitott, melyekkel tényleg semmi baj nem volt, de olyan érzés ült le bennem, hogy én nem ezért jöttem és ettől el is bizonytalanodtam a filmhez fűzött reményeim kapcsán. De ahogy egyre jobban kezdtünk rátérni a lényegre, na az kiütött minden hitetlenkedésre utaló érzést. 

   Egyszerűen egy érzelmi bomba lett elültetve a filmbe, úgy éreztem, ugyanis minden egyes pillanatban ott éreztem magam a vásznon. Semmihez sem fogható az a féle azonosulás a karakterekkel, amit megfigyeltem magamon. Ha gyötrődtek gyötrődtem, ha nevettek nevettem, ám még a feszültség átérzése na az kérem szépen hátborzongató. A végére már nem  is számoltam hányszor voltam libabőrös a  film közben.

   Nagyon nagy előnynek statuálom, hogy rendkívül érzékletesen használták az izgulás fogalmat.

Többször is kirázott a hideg csak amiatt, mert csend ült le a mozivászonra és ekkor a teremben is néma csönd lett, konkrétan hallottam az előttem ülő szuszogását. 

Ám mégis a legizgalmasabb résznek tulajdonítom a "kötéltáncra" való felkészülést, valamint magát az artista mutatványt. A vásznon látott siker élménye, belőlem is pozitív érzelmeket váltott ki. És ezért különleges szerintem leginkább ez a film, az ilyen apró vízcseppek miatt, amik egy óceánt alkotnak.

Hagyjuk meg látványorgia elvonási tünetekben sem szenvedhettünk, ugyanis a minden bizonnyal természetes és nem megszerkesztett képi világ elérte a célját: a tériszony keltést. Fokozott szívdobogásra számítsunk hát!!!

   A zene pedig művészi, odaillő, roppant érzelem kiváltó muzsikává sikeredett.

   A színészeket külön-külön ki sem emelném, mindegyikőjük élvezhető, nem túlzó, hiteles színészi játékot biztosít, ebben az pulzusemelő moziban.

   Végső sorban tisztelegve állítja fel az a két épületet, melynek neve hallatán nem mindenkinek Philippe jut az eszébe, hanem a 2001-es katasztrófa.  De szerencsére egy csodás arc+ történet jut majd ezek után az eszünkbe.

   Mindenesetre ha moziban néznétek, hiba lenne nem 3D-ben látni, ugyanis, mint írtam mégiscsak úgy az igazi, de tériszonyosoknak lehet még a 2D is sok lesz. De ne aggódjunk, ha 110 emelet magasból nem is, innen a földről is kényelmesen átélhetjük ,ezt az őrült, ám mégis varázslatos történetet.

   IMDB:   7,4

  Előzetes link:

  https://www.youtube.com/watch?v=0JV9K7dynxM

Az U.N.C.L.E. embere

(Avagy film, a hidegháborús James Bondokról)

   Lazaság, elegancia, flashback. Igazából ezzel a három szóval elmondtam mindent Guy Ritchie munkásságáról. Egyedi alkotásai, melyet az ütős sztori, az alapos karakterépítések és természetesen az utánozhatatlan rendezői kézsége erősít, mi másra is tudna ösztökélni minket mint, hogy teljes egészünkben átadjuk magunkat filmjeinek. Habár legújabb hidegháborús műve nem karrierje csúcspontja, még így is kitűnik az álomgyár mozijainak sokaságából.

   A sztori eredetisége a rendező előbbi tevékenységeit tekintve nem igazán kapott annyi kidolgozottságot, mint például a Sherlock Holmes filmjei, lényegében a csapból is kifolyó kémek ügyei-bajai elevenítődnek meg a vásznon.
  Természetesen ha nem Guy Ritchie lenne a rendező, legyintenék a filmre, ugyanis egy sokadik titkosügynökösdi, már nem igazán tud lázba hozni, pláne ha megint csak vodkaivó oroszok,  fésült amerikaiak és szőke nácik szerepeltetésének szintjét éri el, de ha már garancia "sújtja" az alkotást, a készítők miért ne használhatták volna ki.

    A humorral fűszerezett intelligenciánál, melyet az elegáns kosztümök és részletek nyújtanak a lehengerlő szépségű tájak , valamint az orgiát keltő soundtrack közepette, megkérdőjelezzük magunkban van-e jogunk bármi egyebet kérni. Nem, de még így is kapunk.
    Alicia Vikander szépsége az irigykedő hölgyek mellett még a férfiaknak is feltűnik, persze ez nem jelenti az, hogy ő az egyetlen értékelhető szereplő az egész történetben. A mesterien kidolgozott karakterjellemek ismételten a művet erősítik, melynek véghezvitelének elérésében résztvevő színészek nevét hadd ne soroljam fel, elég legyen annyi, hogy élvezhető.

   A megfelelő hangulatteremtés eléréséhez, mi mást is sorakoztathatott volna fel a film ezen nagy formaiságú szereplők mellett, mint a flashback szerű sztoriépítést. Egyeseknek lehet, hogy nem jön be, én mindenesetre azt vallom, hogy a szemfényvesztés szerű mozzanatok itt szinte már a fenomenális határ legfelső lépcsőfokát súrolják, ez a fajta visszavezetett cselekmény ugyanis számomra egészen újszerű volt, lényegében csak erre építkezik a film, mely lebilincselően mutatja be újra, szóról szóra az olykor, amolyan balladai homályba burkolt történéseket, így bárhogy is legyen, az alkotás mindenki számára tartogat meglepetéseket.

   Az egyedi szóval fémjelzett akciójelenetek maga a megtestesült gyönyör. Itt nem a robbantgatásokon, a fegyverek nagyságán van a hangsúly (még akkor sem, ha igazából a kor, melyben vagyunk, lényegéből ebből áll), sokkal inkább eltérő mechanikai tárgyakkal (egy autós-hajós üldözés) próbálja elérni ezt a hatást. A végeredményt tekintve pedig mondhatom, hogy nem csak próbálta.

   Összegezve, azon hiba ellenére, hogy gyakran túlzó egy-két rész, egy felüdítő, elegáns filmecskévé sikeredett megspékelve laza-történelmi humorral, melyben mindenki talál magának némi hangulat fokozó tartalmat.
Csak aztán vigyázzunk a tömegközlekedési eszközökön, nehogy villamosszékbe kerüljünk...

 IMDB: 7,3

 Előzetes link:
 https://www.youtube.com/watch?v=OeaML81hOp8

1408

(Avagy, a szoba melyet jobb, ha még a "Trivago" sem ajánl)

   Stephen King -"1408" című zseniális pszicho thriller novellája alapján született meg, a filmvászonra is vitt változat. Ha lejjebb görgettek megtudhatjátok, érdemes-e be bekukkantani a filmbe.

   A történet:  Mike Enslin(John Cusack) egy Los Angeles-i író, aki különféle paranormálisnak beállított házakban, fogadókban száll meg és deríti fel azokat, majd tapasztalatairól beszámolva könyveibe veti emlékeit, így növelve a motelek iránti keresletet, valamint a saját hírnevét. Csakhogy sajna eddig soha nem volt komolyabb élménye bármilyen különleges erővel  bíró helyről, így olvasói számmal sem nagyon büszkélkedhet. Ám egy nap, szörfözési balesete után, kap egy levelet egy New York-i hoteltől, mely felkelti az érdeklődését. Az 1408-as szobáról van szó, melyről sok haláleset híre járja a világot. Személyesen megy el oda, majd közvetítik neki a hírt: "A szoba nem kiadó. Sem ma, sem 2 hét múlva, sőt jövőre sem." És még hasonló prédikációkkal fogadja a makacs Mike-ot a szálloda igazgató, Mr.Gerard Olin  (Samuel L. Jackson), aki próbálja meggyőzni őt arról, hogy ne vegye ki azt a lakosztályt, ha csak nem akar a szoba 57. áldozata lenni. Ám "Szellemvadászunkat" az alibije hajtja, így megállíthatatlan és mivel a törvények mellette állnak, kiadják neki a szobát. Beköltözése után szépen-lassan elkezdenek hátborzongató dolgok történni, mely főhősünk gondolatmenetét is megváltoztatja erről, a semmilyennek hitt helyről...

   Részemről dicséretet érdemel a film, mert rendkívül ügyesen kísértett, de legfőképpen nyomasztott az első perctől fogva. Úgy véltem kihasználtak engem, mármint pszichikailag, mert rendkívül sokszor éreztem, hogy történhetne valami, például jöhetne egy jó kis Jump Scare, de nem, semmi. Így habár néha elfogott a csalódottság, az alap koncepcióhoz hozzá csatolt feszültség túladagolása miatt rendkívül örültem, hogy méltányos megfilmesítést kapott a "szobaszám".

   Örültem volna, ha egy kicsit több szarkasztikus humort kapok, de ennek ellentétében, több családi drámát írhattam a film javára, mely rendkívül jól jött, hiszen egyes vérfagyasztó jelenet végén le kellett nyugtatnom a pulzusom (hogy aztán újra felmenjen és megtöltődjek adrenalinnál).

   Habár már másodjára néztem, nem nagyon ülepedett le bennem semmi értékrendet felmutató tény, mert mivel a műfaj a misztikus zsáner számlájára írható, nem tudom elképzelni, hogy bármely, a filmben látott cselekményszál, megtörténhet velem, inkább amolyan Elmeháza feeling-be kerültem, mely az idő sürgetése miatt egyre jobban a stressz alá vonzott engem és leginkább csak az agyamat ringatta el a fantázia világba, de ezt nagyon is jól csinálta, ugyanis volt valamiféle olyan érzésem a film után, mintha nem-e világban lennék, inkább csak egy, az elmémben lévő képzeletbeli gondolatmenetben.

   Nagyon jól kiválogatták a fontosabb, jelentősebb részeket a könyvből és kitűnő képi munkával csinálták meg a 112 perces "Hotel Transylvania-t".

  A rendezés is kitűnően megfeleltet érdemel, ugyanis mivel majdnem az egész film egy karakter érzelmi, gondolati,-cselekvési menetét vonultatja fel, rendkívül jó, hogy "premier plán"-ban vettek fel több jelenetet. Lássuk hát melyik karakterről is van szó:

   A Mike Eslin-t megformáló John Cusack-at rendkívüli elismerés illeti, ugyanis ezt a filmet ő vitte el. A szerep tökéletesen rá illik és van valami a személyiségében, amiért azonosulni tudtam vele, de abszolút. Átérezhető, hiteles játékával szerintem rendkívül meggyőző és ezt bizonyítja, hogy több ilyen kaliberű karaktert is eljátszott már és úgy látszik ért a dolgához. Nagyon látványosan performálja a szerepe karakterfejlődési változásához vezető utat, rendkívül jól érthetőek mimikái. Egyetlen dolog viszont nem tetszett, ez pedig a szinkronhangja. Egyes ordibálós jelenetekben úgy éreztem, mintha egy mutáló kamasz kölcsönözte volna a hangját a színésznek, mellyel semmi baj sincs, ha az eredetit nézzük felirattal. Ebben a filmben úgy is a tetteknek van nagyobb jelentősége nem pedig a szavaknak. De ha valaki minden áron magyar szinkronnal akarja megnézni a filmet, nem akarom csak ezért lebeszélni róla, mert így is tökéletes.

   A másik főbb karakter, aki számomra említésre méltó, az a szálloda igazgatót megformáló Samuel L. Jackson. Neki is nagyon testhez álló a karaktere és megkapóan tetszetős az alakítása. A figyelemre méltó negatív töltöttségekkel megáldott és jót akaró, ám mit sem biztató Mr. Gerard-ot meggyőzően alakítja az afro-amerikai színész legenda. Egy szó, mint száz: Köszönjük játékát!!

  

   A szereplőket végig kísérő zene, szintén csak jelest kap, ugyanis a muzsika olyannyira jó, hogy az már félelmetes, tehát a "kitűnően megfeleltek" sorát Gabriel Yared komponálásaival zárnám. 

   Végkifejletben ez egy meghökkentően jól sikerült filmművészeti alkotás lett, melyet az igen alacsony 25 millió dolláros büdzséből visszahozott 200 millió dollár szintén csak igazol. Tehát ezek után egyértelműen nézzük meg a széles vászonra vitt alkotást, mert nem csalódunk majd az biztos. Egy a lényeg, ha hotelbe készülsz, inkább képernyőn tapasztald meg a borzongás és a képzelet kapcsolatát, mint az 1408-as szobában...

IMDB: 6,8

  Az Ajándék

(Avagy a film, amely mindenki számára meglepetés lesz)

Az év thrillere,  ez a jelző fut át szerintem minden egyes néző fejében. Ugyanis kétségkívül zseniális. Olyan témát boncolgat, mely annyira ritka számban fordul ma már elő a filmvásznon, pedig olyan hétköznapi cselekedetek sorozataiból áll, melyeket magunkban feldolgozva, hogyha  belenézünk saját múltunkba, elfog minket a hátborzongatóság. 

A történet: Robyn és Simon beköltöznek egy új kertvárosi házba azzal a céllal, hogy újra kezdhessék életüket. Egyik nap, egy áruházban összefutnak egy első látszatra idegennel, Simon egyik régebbi iskolatársával: Gordon Mosley-val. A közös múlt pedig olyan történéseket hoz a hétköznapjaikba, hogy a végére már a titkok sem maradhatnak lakatolva.

A filmet jegyző, forgatókönyvíró és egyben egyik főszerepet is játszó Joel Edgerton nevét valamilyen formában biztosan hallani fogjuk az elkövetkezendő időkben. Ugyanis minden egyes feladatát könnyedén és profin megcsinálta. Rendezőként, olyan mintha erre született volna, a forgatókönyvet meg annyira hitelesen preferálta, hogy kész megkönnyebbülés volt látni, hogy még mindig lehet újat bemutatni. Frissen, könnyen mutatja be a kezdeteket ám, ahogy bonyodalmat  kap a film, az izgulás, a kérdések és az együttérzés felbolygatja a lelki világunkat. Nem horror, nem psziho, hanem egy vérbeli thriller. A tipikus egyszerűségtől való félelem, valamint a tény, hogy a múlt útjai sosem vesztik el jelentőségüket. Nagyszerűen használja a bizalom megkérdőjelezését, mely  egyébként olyannyira jelen van a filmben, hogy teljesen összezavarodsz. A végére nem tudod ki a jó és ki a gonosz, kinek kell szurkolni, az eleinte rossznak gondoltat sajnálgatod, a jót pedig szidod, szóval teljes zavar a film végére, melynek elhitetése példás. A zene fantasztikus és igazán lenyűgöző élmény, hogy a hangok befolyásolnak minket talán leginkább egyes jelenetekben. Habár csak három főkaraktert tudnék megemlíteni, az ő bemutatásuk rendkívül kidolgozott szóval a megismerésük miatt az egyikkel biztosan tudunk azonosulni.

Lássuk hát őket:

Jason Bateman rendkívüli meglepetés. Egy újabb, komolyabb arcát mutathatta meg, mely teljesen az ő fizikai arculatára vall, ezért tökéletes választás lett Simon szerepére. Minden egyes megmozdulása tartalmaz valami hazugságot, melyet a hitelesség csak fokoz. Megállja a filmbéli feladatainak teljesítését, ugyanis ha kell nevettet, ha kell idegesít, vagy akár sajnáltató érzést is kikönyörög belőlünk.

           

 Rebecca Hall számomra egy új filmcsillag képében jelenik majd meg mostantól örökre, ha hallom a nevét, ugyanis ő veszi át a feszültség levezetését, melyet kiváló színészi játékával és együtt érző pillantásaival fenomenálisnak mondanék. Rendkívüli tehetség, aki kiállta a próbát, e igencsak nagy lélegzet vételű film kapcsán is.

          

 Na de lássuk a film atyját és észbontó "Golyós Gordo"-nkat, Joel Edgertont. Elsőrangú játéka utánozhatatlan, ugyanis hajmeresztően perfectál. Egyszerűen annyi érzést tud átadni, hogy az már parádés. A szerepe vérfagyasztó és közben érzelmes is, rendkívülien játsza el a kétszínű, sebezhető, elkeseredett "GLS ajándék futár szolgálatát" . A filmbéli szerepe tényleg elgondolkodtató, ugyanis ha elrontjuk egy ember életét valószínű, hogy habár próbálja újrakezdeni, ha a másik felet nem nagyon érdekli ez a fajta hozzáállás, akkor csak a bosszú maradt. És ezt kifogástalanul, átérezhetően eljátszotta.

       

 Összességiben ez egy sokatmondó, rendkívüli alkotás, melynek a tanulságát mindenki maga vonja le. Moziban elég erős komfortot ad, szóval szerintem ott érdemes megtekinteni. De előtte jobb ha elsimítjátok befejezetlen múltbéli szálaitokat....

IMDB: 7,6

Előzetes link:
https://www.youtube.com/watch?v=V7P3CQRqH0s